17. "Megtette az első lépést"

Na hellóka 

Itt vagyok az új résszel.

Ne haragudjatok, hogy nem mindig tartom be az időpontokat, igyekszem ezen változtatni, és írni, írni, írni:)

Jó olvasást hozzá!

Miután elolvastam az üzenetet, az órára pillantottam. Negyed tizenegy volt. Mit akarhat ilyenkor? Nincs miről beszélnünk. Vagyis van, de nem sok kedvem van hozzá. Elég volt már ebből a napból. Csak aludni szerettem volna.
Ha most beszélnénk, akkor csak ismét megkavarodnának az érzéseim, és ezt nem akarom. Nem szeretnék visszaesni abba a szánalmas helyzetbe, amibe a múltkor kerültem. Nem volt szociális életem, alig akartam kimozdulni. Segíteni akartak, de nem hagytam, eltaszítottam magamtól azokat az embereket, akikre szükségem lett volna. Nem lenne jó, ha ez még egyszer megtörténne.
Borzalmas embernek éreztem akkor magam.
De talán ha most lemennék, és megbeszélnénk a dolgokat, akkor megkönnyebbülnék kicsit. Igen. Lemegyek.  Ezt fogom tenni.
Gyorsan felvettem egy pulóvert és óvatosan becsuktam a szobám ajtaját. Leosontam a lépcsőn, majd az előszobába érve belebújtam a cipőmbe, majd kiléptem az utcára.
Az arcomat megcsapta a hideg levegő, amitől kissé megborzongtam. Összehúztam magamon a pulcsit és keresztbe tett karokkal sétáltam előrébb pár lépést.
Az utcasarok felé néztem. A halvány lámpafényben egy alak körvonalazódott ki. Talán Niall lesz az.
Vagy mégsem?
Még előrébb sétáltam, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg Ő az, és nem valami bandita, aki arra vár, hogy közelebb menjek, és elrabolhasson, de úgy tűnt, hogy jól gondoltam, mert integetni kezdett nekem, majd elindult felém.
Mikor ideért, megragadta a derekamat, és szorosan magához húzott, vagyis csak szeretett volna, mert a mellkasára tettem a kezemet, ezzel megállítva Őt.
Értetlen tekintettel pillantott rám és levette a kezeit rólam.
- Miről akarsz beszélni? - kérdeztem egyből a dolgok közepébe vágva.
- Csak bocsánatot szeretnék kérni a mai dolog miatt. Én nem akarlak összezavarni, sőt! Próbálok minél konkrétabb lenni veled - magyarázta.
- Hát eddig nem nagyon jött össze - ráztam meg a fejem.
- Tudom - mondta egy sóhajtás után. - Csak mondd meg, hogy mi legyen.
- Mivel? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Velünk - lépett közelebb és  megfogta a kezemet.
Lenéztem összekulcsolt ujjainkra, majd kék íriszeibe fúrtam a tekintetem.
A pillangók életre keltek a gyomromban. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhattam volna.
- Nem tudom, Niall. Nem tudom. Túl furcsa ez az egész. Mindig, amikor éppen haragudni akarok rád, jössz azzal az ellenállhatatlan mosolyoddal és véget vetsz mindennek. Néha már magamat sem értem. Mit művelsz velem, Horan?
Nevetve felém pillantott az utolsó mondatom után, és még közelebb lépkedett hozzám.
- Amit te velem - válaszolta röviden. - Tisztában vagyok vele, milyen érzés.

- Nem tudhatod, hogy én miket érzek - mondtam, miközben óvatosan kicsúsztattam a tenyerem az övéből. 

- De igen. Tudom azt, hogy ha magadban mosolyogsz, akkor éppen rám gondolsz. Tudom azt, hogy ha megölellek, görcsbe rándul a gyomrod és megnyugszol. Tudom azt, hogy mikor van rossz kedved, hogy mikor vagy boldog, hogy mikor vagy ideges, vagy izgatott. És tudom azt is, hogy mindezekhez csupán bele kell néznem a szemedbe. Semmi más nem kell hozzá - felelte a kezem után nyúlva.

A két lábfejem közé lépett, hogy még közelebb legyünk egymáshoz és puszit nyomott a homlokomra. 

Hát ez nem igaz...

- Nem hiszlek el, Niall! - jelentettem ki, majd visszarántottam a kezemet magam mellé. - Azt mondtad, hogy konkrét akarsz lenni! - emeltem fel a hangomat.

- Éppen azt csinálom Cassie! - mondta nyugodt hangon.

- Nem! Megint kezded. Összezavarod az érzéseimet. Pontosan ezt csinálod!

- Baszki, nem veszed észre, hogy én rohadtul szerelmes vagyok beléd?! - kelt ki magaból.

Hogy mi? Na nem. Ez tuti, hogy csak egy vicc. Ha tényleg így lenne, nem játszadozott volna velem. Minden egyes cselekedetével csak megkavarja a dolgokat, és ezt egyre nehezebben tudom elviselni.

Egyszer mindenki életében eljön az a pillanat, amikor már tényleg teljesen betelik a pohár, szinte csordulásig, többször is. 

Szeretnék hinni neki, de nem tudok. Így, a történtek után nem megy. 

- Én ezt nem tudom elhinni - néztem magam elé. - Ne haragudj, de... ezek után, mégis hogy tudnám? - tettem fel a költői kérdést. 

Pár másodperccel később könnyek szöktek a szemembe és elhomályosodott a látásom.

Hüvelykujjammal letöröltem a bőrömön végighaladó cseppeket és a kezem közé temettem az arcomat.

- Sajnálom - mondtam erőtlenül, majd gyors léptekkel elindultam visszafelé.

Niall utánam szaladt és megpróbálta elkapni a karomat, de gyorsabb voltam nála. 

A házunk elé érve megálltam az ajtó előtt és nekidöntöttem a hátamat, de amint megláttam a közeledő alakját, bementem és halkan kulcsra zártam a bejáratot.

A lehető legcsendesebben mentem fel a lépcsőn, egyenest a szobámba. 

Mikor beléptem, nagy meglepetésemre ott ült az ágyam közepén és féloldalas mosollyal pillantott felém. 

Az erkély ajtaját nyitva felejtettem. Francba.

- Niall - torpantam meg. 

- Nem. Amíg nem beszéltük ezt meg, nem megyek sehova - felelte. 

- Kérlek értsd meg, amit mondtam.

- De Cass, körülbelül két hete te magad mondtad, hogy többet érzel és mostanra már én is teljesen biztos vagyok ebben - fürkészett. 

- Képzeld már el egy kicsit az én szemszögemből is a dolgokat! Ha a helyemben lennél, el tudnád hinni ezt egy olyannak, aki folyton összezavar a tetteivel? - kérdeztem. 

Szeretném, ha végre kimondhatnám azt, hogy igen, együtt vagyunk. Szeretnék én lenni az egyetlen, aki megcsókolhatja, aki boldoggá teheti. Szeretnék minden egyes este úgy elaludni, hogy hozzábújok és úgy felkelni, hogy mellettem van. 

Persze, hogy szeretném. 

De mindezek után már nem tudom elhinni neki, hogy érez valamit irántam, bármennyire is akarom. 

Túl sokszor taszított kétségek közé.

- Nagyon sajnálom. Mindig rosszul időzítek - szegezte tekintetét a paplanra.

Pár percet néma csendben töltöttünk el. Egyikőnk se szólalt meg. Csak ültünk egymással szemben és valószínűleg mindketten azon agyaltunk, hogy mi legyen most velünk. 

A következő pillanatban Niall felállt, és az ajtó felé sétált. 

- Csak, hogy tudd, mindent, amit mondtam, teljesen, ezer százalékig komolyan gondoltam - mondta, és már el is tűnt a szobából, egyedül hagyva engem a gondolataimmal, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy ezt mégis hogyan kéne értenem.

Másnap reggel a szokásosnál kissé később sikerült felébrednem, ugyanis már délutáni órák voltak, de legalább kialudtam magam. 

Lebicegtem a konyhába, hogy elkészítsek magamnak egy kávét és hogy egyek valamit, de a papám már megelőzött ezzel. 

A pultra ki volt téve egy tányérra pár pirítós, mellette pedig a a kávé gőzölgött egy piros bögrében. 

A hűtőhöz sétáltam, és kivettem belőle a tejet. Miután visszacsuktam, észrevettem egy sárga cetlit az ajtajára ragasztva. Egyből felismertem a papa kézírását.

"El kellett mennem az egyik barátomhoz, holnap jövök. reggeli a pulton" 

- Észrevettem - gondoltam magamban mosolyogva, majd a kezembe vettem a reggelimet tálcástól, és leültem vele az asztalhoz.
Miután megettem, elpakoltam magam után és felbaktattam a lépcsőn.
A szobámba érve magamra kaptam egy rövidnadrágot és egy ujjatlan felsőt.
Egy pár bokazokniért kutakodtam a fiókban, amikor meghallottam, hogy valaki csengetett.
Gyors léptekkel igyekeztem lefelé, hogy megnézzem, ki az.
Kinyitottam az ajtót, és hatalmas meglepetésemre az apámmal találtam szemben magam.
Mérgesen becsaptam előtte, és elhúztam a reteszt is.
- Cassidie, kérlek - kiabált be.
- Mit szeretnél? Idejöttél, hogy eljátszd a mintaapát, és elhitesd velem, hogy számítok valamit neked? Mert nem fog összejönni - vágtam vissza.
- Figyelj, én sajnálok mindent, amit tettem és mondtam. Egyáltalán nem úgy gondoltam. Csak kicsúsztak a szavak a számon.
- Kicsúsztak, mi? - nevettem fel gúnyosan. - Hagyj békén - mondtam, majd felszaladtam a szobámba otthagyva őt. 

Volt képe idejönni azok után, amiket a fejemhez vágott? 

Talán egyszer majd képes leszek megbocsátani neki. Elvégre az apám. Az apám, aki átvert, cserben hagyott, és olyan szavakkal illetett meg, amit sosem gondoltam volna. 

Éppen a telefonomat kerestem, amikor ismét meghallottam a csengőt.

Idegesen lépkedtem le a lépcsőn, és újra ajtót nyitottam. 

Szerencsére apám helyett már Isával találtam szemben magam, aki kérdőn pillantott rám. 

- Na akkor jössz ma a végzős buliba? 

- Semmi kedvem, ne haragudj - mondtam miközben beinvitáltam a nappaliba.        

- Mi történt? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. 

Elmeséltem neki mindent, ami ma történt. Nagy figyelemmel követte végig a mondandómat, és miután befejeztem, meglepett arckifejezéssel pillantott rám.

- Istenem - nyögte ki. - Cassie te akkora egy barom vagy baszki! - csapott a combjára.

- Mi? Miért? - kérdeztem vissza.

- Mindketten mindig hozzám jöttök áradozni a másikról és már komolyan mondom, hogy nekem fáj ahogy itt szenvedtek össze-vissza - mondta, én pedig meg sem bírtam szólalni. 

- Igen, jól hallottad. És az a leggázabb az egészben, hogy ő megtette az első lépést, de te félre taszítottad a francba - magyarázta, teljesen igazat mondva. 

- Rohadt nagy idióta vagyok, jézusom - túrtam bele a hajamba idegesen. 

- Ne haragudj, tudod, hogy imádlak, de igen, az vagy.

- Tudom - fújtam ki az eddig benntartott levegőmet. - És most mi a francot csináljak?
- Mindjárt kezdődik a buli. Ott lesz. Szóval menj el, és beszéljétek meg!  - utasított.
- Oké, oké. Rohanok öltözni - jelentettem ki, és már baktattam is fel a lépcsőn.
A szobámba érve kikaptam az első ruhát a bőröndből, ami a kezembe került, és ami meg is felel az alkalomra, majd gyorsan magamra kaptam.
Megfésültem a hajam, és kiengedve hagytam. Nagyon nem tudtam mit kezdeni vele.
A fürdőben feltettem egy kis szempillaspirált, tusvonalat húztam, és késznek nyilvánítottam magam.
Kis igazítások után visszamentem Isához.
- Mehetünk? - kérdezte felém fordulva, mire bólintottam egyet.
Nehéz estém lesz.

Hey, hey 

Újra itt vagyok. 

Nagyon remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket. Ha így van, akkor kérlek, írjátok meg a véleményeteket.

Nem győzöm mondani, hogy mennyire fontos ez nekem

xx