08. "Menj a francba Horan!"

Sziasztok! 

Itt vagyok a 8. résszel, remélem tetszeni fog, mert elég sokat szenvedtem vele :) 

Jó olvasást :)

Tekintetemet újra a földre szegeztem, hogy többet ne láthassam az előbb elém táruló látványt.
Elég volt a mai napból.
Elhaladtam mellettük, le sem véve a szememet a csillogó aszfaltról, és haza ballagtam.
Bevágtam magam után az ajtót, lerugdostam magamról a cipőt, és egy "Hazaértem!" kiáltással kísérve baktattam fel a szobámba.
Ledobtam a táskámat az ágyra, majd megpróbáltam lenyugtatni magamat.
Nem akartam gondolni semmire,  és senkire. Csak nyugodt életet szeretnék, semmi többet. Egy boldogabbat, szebbet, és jobbat mint a mostani. Nagy kérés ez? Az hát...
De ez még nem is a legrosszabb ami történt. Az sokkal jobban fáj, hogy az az ember, aki pár napja a mindennapjaim része volt, mára csak egy ismeretlen, és úgy is viselkedik. Amikor elmegyek mellette, csak belenéz a szemembe, de nem köszön. Néha elkapom a pillantásait, de csak pár másodpercre, mert utána elfordítja a fejét. Mint két idegen.
Annyi kérdés és gondolat kavarog bennem ezzel kapcsolatban. Már rengetegszer elképzeltem, ahogy odamegyek hozzá, és elmondom neki, hogy ez az egész túl furcsa, hogy rohadtul rosszul esik. Csak meg is kellett volna tennem, és akkor most lehet, hogy nem itt tartanék. Apámnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy "Sokat fogsz te még szenvedni a fejed miatt." Jól gondolta. Tényleg sokat szenvedek, a saját hibáim miatt.
Ez az egész helyzet, ami most kialakul közöttünk, nem azt jelenti, hogy nem szeretem. Szeretem, teljes szívemből, csak éppen haragszom rá. Ugyanúgy szeretem,mint azelőtt. Nem változott semmi.
Soha nem fogom elfelejteni. Vannak napok, amikor egy kicsit a szeretet mellett utálom is. Most is így van. Nem akartam törött szívet. Egyáltalán azt sem kellett volna hagynom, hogy összetörjék.
De hagytam. Belül teljesen üres vagyok a hiánya miatt. Csak akkor győzhetek ebben a csatában, ha nem adom fel. A szerelem egy harc. Harcolni kell. Nincs apelláta.

A saját kis álomvilágomban élve elhittem, hogy erős vagyok, hogy kitartok. Rosszul gondoltam.
Szeretném egy kicsit elengedni magam, és élni. Úgy igazán.
El akarom érni a céljaim, hogy utána büszkén mondhassam annak, aki nem hitt bennem, hogy megcsináltam. Meg akarom szegni a szabályokat, lazulni. Egyszerűen csak boldog akarok lenni.
Hát így elég nehéz lesz.
Az emlékek azok, amik felemésztenek. Bárcsak amnéziásan kelnék fel, és elfelejthetném ezeket a hülye dolgokat, amik tönkretesznek lelkileg.

Miután kitomboltam magam, apa belépett a szobámba, és leült az ágy végére.
- Puffanásokat hallottam lentről. Minden rendben? - nézett rám kérdőn.
- Mondanám, hogy igen, de az hazugság lenne. Semmi sincs rendben, apa. Semmi. Elegem van a szerencsétlen életemből. Itt vagyok majdnem 17 éves fejjel, de még soha nem történt velem semmi jó. Már nem is emlékszem, mikor voltam utoljára boldog, hogy mikor virított őszinte mosoly a képemen, azt sem tudom. Én csak boldog szeretnék lenni egyszer. Legalább egyszer. Mindig akkor kapom a pofonokat az élettől, amikor inkább simogatás kéne. Elég volt! - mondtam, majd kisétáltam az ajtón, le a földszintre, onnan pedig egyenest az utcára.
Egyedüllétre volt szükségem.

Az utcán ballagva rengeteg dolog eszembe jutott, még olyanok is, amire nem akartam visszagondolni. Tudtam, hogy Holly mindenre képes, de hogy erre is, azt már nem néztem ki belőle. Azt hittem legalább ennyi gerinc van benne, hogy ilyet nem tenne, de úgy látszik tévedtem. De van itt más is. Elmondjam egyáltalán ezt az egészet Niallnek? Biztos, hogy nem örülne a hírnek. Ki örülne egy ilyennek? Muszáj lesz majd szólnom neki. Habár ő cserben hagyott engem, de én nem fogom. Erről mindenképp tudnia kell. Ha lesz hozzá elég erőm, ráveszem magam, és beszámolok neki, de egyenlőre nem akarok beszélni vele. Se a suliban, se telefonon, se facebookon, sehol, ezért nehezen ugyan, de letiltottam az üzeneteit.

Mély levegőket véve gyalogoltam a hideg utcán, hagyva, hogy a szél az arcomba fújja a hajamat. Éppen Niallék előtt haladtam el. Az ő szobájának ablaka az utcára néz. Láttam, hogy ég a villany. Szívem szerint bementem volna, és elmondtam volna neki mindent. Szó szerint mindent. De ez a minden sok lenne neki. Az ő helyébe nekem is az lenne. 

Nem tudtam, miért csináltam, de elindultam a kerítéshez, és a kapu elé álltam. Pár percig hezitáltam, hogy csengessek-e, végül a csengő felé nyúltam. Éppen meg akartam nyomni, amikor Niallt láttam kilépni az ajtón. A kapu felé lépkedett, és kinyitotta előttem. 

- Szia. Hát te? - nézett rám vigyorogva.

- Hát öhm... Éppen erre jártam, és gondoltam, hogy bejövök beszélgetni - hadartam zavartan. - Elég gyorsan leértél.

- Láttalak sétálni a házunk előtt, azt hittem tovább mész. Aztán kinéztem az ablakon, és észrevettem, hogy itt ácsorogsz, szóval lejöttem.

- Értem.

- És esetleg nem szeretnél bejönni? - nevetett fel. 

- De - mosolyodtam el én is.

Niall után lépkedtem, egyenest a nappaliba, ahol a testvére, Greg ült a kanapén, és felém fordítva fejét biccentett köszönésképp. Viszonoztam a gesztust, majd a lépcsőre néztem. Ni ott állt, és várt arra, hogy mikor vagyok hajlandó menni utána. Odaszaladtam hozzá, és követtem a szobájába. Tipikus fiúszoba. Sima, fehér falak, fekete bútorokkal. 

Leült az ágyra, és megpaskolta a maga mellett lévő részt. Helyet foglaltam törökülésben, és piszkálni kezdtem a paplan gombjait. 

Túl sok mondanivalóm volt. 

- Na - hajolt közel hozzám. Ujját az állam alá tette, ezzel elérve, hogy a szemébe nézzek. - Mi a baj? - kérdezte. 

- Hát... Lehet, hogy hülyeség, de mostanában eléggé furán viselkedsz velem. Jó, tudom, hogy azért is, mert most Holly a legfontosabb neked, de ezen kívül fogalmam sincs, miért. Haragszol rám, vagy mi? Mit tettem? Mi a bajod velem? - néztem rá bánatosan.

- Nincs veled semmi bajom, Cassie. 

- Akkor miért nem szólsz hozzám már körülbelül két hete? 

- Most jól érzem magam a baráti köreimben - mondta, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Ez most rohadtul fájt.

- És én nem tartozom oda? - keltem ki magamból. 

Niall egy pillanatra a szemembe nézett, majd tekintetét az ágyra szegezte.

- Aha. Értem. Olyan jól el vagy a haverokkal, hogy nincs rám két perced, hogy legalább annyit megkérdezz tőlem, hogy minden rendben van-e? Tudod mit? Menj a francba Horan! - mondtam hisztérikusan, majd felpattantam az ágyról, és könnyekkel a szememben az ajtó felé igyekeztem.

Niall megfogta a csuklómat, és visszarántott maga mellé, úgy, hogy fekve érkeztem vissza. Fel akartam állni, és elrohanni, de hiába próbálkoztam nem sikerült. 

Kapálóztam, rúgtam, semmi sem volt hatásos. Lefogta a kezeimet, és az ágyhoz szorított, majd a csípőmre ült, hogy ne tudjak megmozdulni. 

Befejeztem a sikítozást, és a számon keresztül mély levegőket vettem. Niall gyengén szorongatta a csuklómat, és rajtam ücsörgött.

- Most azonnal szállj le rólam Horan! Komolyan mondom, elegem van belőled. Miért jó ez neked? Hm? Azért jöttem ide, hogy megbeszéljem veled a dolgokat, de... - hadartam el a mondatom felét, ami befejezni már nem tudtam, mert csak azt láttam, ahogy felém hajolt, és amikor már olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a leheletét, a számra tapasztotta a kezét, majd elfeküdt rajtam, de pár másodperc múlva fekve elhelyezkedett mellettem, és hátulról átölelt. Fejét a nyakamon pihentette. Éreztem a bőrömön amikor kifújta a levegőt. Lábai összegabalyodtak az enyémekkel. Éreztem, ahogy száját a nyakhajlatomra tapasztotta, és puszikkal hintette be egészen a vállamig, aztán újra a nyakamat kezdte el csókolgatni. 

- Niall! Mit művelsz? -kérdeztem meglepetten.

- Lenyugtatlak - felelte.

Pár perccel később szívni kezdte, amitől halkan felszisszentem, de ő nem hallotta. Még szorosabban húzott magához, és folytatta, majd nyálas puszikat hagyott a bőrömön, és a vállamon folytatta azt, amit nemrég befejezett. Én pedig hagytam. Sikerült lenyugtatnia. Magam sem tudom miért. 

Átfordultam a másik oldalamra, hogy szembe legyek vele.

- Remélem tudod, hogy nem szabadott volna most ezt tenned.

- Tudom Cass. Tudom.

- És azt is, hogy ezek látszani fognak? - mutattam a nyakamon lévő lilás-vöröses foltokra.

- Azt is. 

- Miért csináltad? 

- Nem akartam, hogy itt hagyj - mondta, majd magához vont.

Dühös voltam rá, de ugyanakkor szeretem is, és most a szeretet győzött. Rájöttem, hogy bármennyire is haragszom rá, nem tudom utálni. Soha nem is tudnám. 

Egyre álmosabb lettem. Niall közelebb bújt hozzám, és fejét a mellkasomra hajtotta. Figyeltem, ahogy lehunyta a szemét, és szuszogni kezdett. Megsimítottam a haját, és én is becsuktam a szememet,  majd elaludtam, úgy ahogy voltam, az ő karjaiban.

Tisztában voltam vele, hogy holnap reggel meg fogom bánni, hogy hagytam ezt neki, és hogy ha hazamegyek, akkor meg kell magyaráznom apámnak, hogy miért nem otthon aludtam.

Nem értem már magamat.  Lehet, hogy nem kellett volna ezt engednem. De már mindegy. Csak próbált lenyugtatni, semmi több. Mit ne mondjak, sikerült neki.  

Másnap reggel körülbelül nyolc órakor ébredtem. Megdörzsöltem a szemeim, és Niallhöz bújtam. Fejem a mellkasán pihentettem. Megéreztem, ahogy piszkálni kezdte a hajamat. Karommal megtámasztva magamat felültem.

- Jó reggelt - mondta halkan.

- Neked is. Elkéstünk a suliból. 

- Nem baj - jelentette ki két ásítás között, majd újra mellkasára vont. - Maradj így - kérlelt. 

- Fel kéne már kelni, Niall.

- De én még nem akarok - nyöszörögte.

- Én meg a fürdőbe szeretnék menni, úgyhogy elengedhetnél. 

- Nem.

- De pisilnem kell.

- Nem baj. 

- Na, légszíves. 

- Ha adsz egy puszit, kimehetsz.

Felé hajoltam, és egy nagy nyálas puszit nyomtam az arcára, majd lemásztam az ágyról, és a fürdőbe mentem.

Elvégeztem a dolgom, kezet mostam, és a tükörbe néztem. A nyakamon és a vállamon ott ékeskedtek a vöröses foltok, amiket Niall varázsolt oda tegnap. Mielőtt hazamegyek, ezeket mindenképp el kell majd takarnom.
Visszamentem a szobába, és csendben ácsorogva megvártam amíg felveszi a pólóját.
- Megyek haza.
- Kikísérlek - mondta, majd megragadta a kezemet, és kivezetett az ajtón.
Mielőtt a nappaliba értünk, előre tettem a hajamat, hogy ne látszódjanak a foltok, de hiába, mert egy kicsit még így is kilátszódtak.
Greg a kanapén ült, és felénk fordulva végigmért mindkettőnket. Pillantása a vállamnál ragadt le.
- Jó volt öcsi? - nézett Niallre.
- Te mégis miről beszélsz? - kérdezte Ni meglepetten.
- Ja. Semmi - vonta meg a vállát Greg.
Mit sem törődve a helyzettel, kisétáltunk a kapuig, ahol pár percre megálltunk, és csak néztünk egymás szemébe.
- Hát... Szia - köszöntem el tőle.
- Szia Cassidie - mondta, majd derekamnál fogva magához húzott, és olyan szorosan ölelt, hogy alig kaptam levegőt.

Remélem, hogy tetszett :) 

Így a végére annyit mondanék, hogy ha szeretnétek, akkor 5000 oldalmegjelenítésnél és 20 feliratkozónál  ebből a részből lesz egy Niall szemszög :)
Ne felejtsetek el csatlakozni a facebook csoportba :)