07 "Nehogy elveszítsd!"

Hey! :)

Egy kicsit késtem, de itt vagyok az új résszel, aminek a végén találtok majd egy kérdést, amire szeretném ha válaszolnátok :)

Jó olvasást!

Ne felejtsetek el véleményt írni. Innen tudom csak, hogy érdemes-e csinálnom ezt az egészet :)

xxC

Már nem tudok mit kezdeni magammal, és ezzel a szánalmas helyzettel, amibe akaratlanul belecsöppentem. Miért nem dönthetek én afelől, hogy mit érzek? Minden sokkal egyszerűbb lenne, de ezt sajnos nem én határozom meg, bármennyire is jobb lenne úgy.

Szeretnék egyszer, legalább egyszer úgy szerelmes lenni, hogy jó vége lesz, vagy csak nem szenvedek ennyit. De ebben is a sors dönt.
És hogy ebből mit tanultam? Hogy soha nem szabad olyan után futni, aki még azt sem hagyja, hogy kergesd. Én nem akartam beleszeretni, nem akartam, hogy ez legyen.
Egy takaróba, és egy pokrócba bebábozódva, a kispárnámmal karöltve feküdtem, és a laptopomból szóló halk zenére figyeltem, és közben lehunytam a szemem.

Nem sokkal később elaludtam, és a telefonom csörgésére keltem. A képernyőn Isa neve villogott. Fogadtam a hívást, és kihangosítottam.
- Szia Cassie. Figyelj, sürgős dologban kell a segítséged - szólalt meg aggódó hangon.
- Mi történt? - kérdeztem, közben közelebb tettem magamhoz a telefont.
- Anyuval mentünk kiváltani a gyógyszereket, és hát izé... Ott volt az exem egy másik lánnyal, és eszembe jutott minden hirtelenjében, aztán kissé mérges lettem. Hozzávágtam az üvegem, amikor megcsókolta azt a csajt... Féltékeny voltam, érted? - mondta szipogva.
Nos igen. Ahhoz, hogy megértsük, hogy ez miért bántja őt, tudni kell, hogy Isa azon gondolkodik, hogy még szereti-e a volt barátját, mert szeretné helyrehozni a dolgokat, de úgy érzi, hogy ezzel már elkésett.
- Ó... Értem.
- Honnan fogom tudni, hogy beleszerettem? - kérdezte halkan
- Ezt onnan tudod, ha féltékeny vagy, amikor mással van. Amikor látod, hogy elvan nélküled is, és rájössz, hogy egyáltalán nem vagy neki olyan fontos, mint ahogy ő régen mondta neked. Amikor eszedbe jut, hogy mennyiszer leírta, hogy szeret, és elhitted neki, de rádöbbentél, hogy ez csak egy ócska kis hazugság volt, és ezek után többé nem tudsz bízni benne. Hiába van ez így, a szíved legmélyén érzed, hogy hiányzik. Hiányzik a sok beszélgetés, a vele töltött percek, az ölelései, mindene. De mire rájössz a dolgokra, már késő. Ne csináld úgy, ahogy én tettem, mert elbuksz, és azon fogsz tépelődni, hogy mégis hol rontottad el. Próbáld meg jóvá tenni, amíg nem késő, mert így jársz, mint én.
- Köszönöm, Cass. És tudom, hogy neked is nehéz, de itt vagyok, és támogatlak, amiben csak tudlak.
- És én is téged. Jövőhéten már jössz suliba?
- Szerintem igen - mondta.
- Akkor oké. Bocsi, de most leraklak. Majd hívlak.
- Okés. Szia.
Miután kinyomtam a hívást, ledobtam a telefonom az ágyra, és visszatekeredtem a takaróim közé. Magamhoz szorítottam a kispárnámat, és tovább hallgattam azokat a zenéket, amin kisírhatom magam, és megnyugodhatok.
Lehunytam a szemem, és próbáltam kiűzni a fejemből minden gondolatomat, és képzelgésemet, és nem gondolni semmire, de nehezen ment. Újra kinyitottam a szememet, és az ajtó felé néztem, ahol apa támaszkodott.
Felültem az ágyon, és vártam, hogy mit szeretne mondani
- Figyelj kislányom... Én nem tudom kezelni ezeket a tini dolgokat, meg semmi ilyesmit, de egyvalamit tudok neked mondani. Bármennyire is nehéz, soha ne fuss senki után, és soha ne könyörögj szeretetért, barátságért, vagy bizalomért, mert azzal csak magad alatt vágod a fát - mondta, majd megfordult, és kiment, én pedig rádöbbentem, hogy igaza van.
Visszafeküdtem a vackomba, de hamar fel kellett kelnem, mert közben a lejátszási listámnak vége lett, ezért újra elindítottam, majd visszatakaróztam, és megpróbáltam elaludni.

Másnap reggel az ébresztőmre keltem fél hétkor. A torkomat kissé száraznak éreztem, szóval lementem a konyhába, és főztem magamnak teát.
Miután megittam, felbaktattam a szobámba, és készülődni kezdtem. Felöltöztem, megfésülködtem, majd bepakoltam azokat a könyveket, amikre szükségem van.  Ma csak öt órám lesz, ezért nem kellett megszakadnom a tanulnivalók súlyától.
A vállamra vettem a táskámat, és elindultam a suli felé. A szokásosnál gyorsabb tempóban sétáltam. Viszonylag gyorsan odaértem, csak tíz perc volt az út.
A terembe beérve a helyemre igyekeztem volna, de csak volna, mert Holly foglalt ott helyet, Niall mellett.
Becsuktam (jobban mondva becsaptam) magam után az ajtót. A nagy hangra mindenki rám nézett, én pedig elkaptam Niall tekintetét, és az enyémet az övébe fúrtam, majd a hátsó padokhoz mentem, közben le sem véve a szememet róla és Hollyról, aki győztes vigyorral a képén üldögélt, és Ni vállára hajtotta a fejét, ő pedig belepuszilt a hajába. Észrevettem, hogy a pad alatt egymás kezét szorongatják, összekulcsolva.
- Látom jól sikerült a randi... - dünnyögtem halkan magam elé.
Végigültem az
órát, és elsőként mentem ki a teremből, egyenesen a folyosóra, ahol leültem a puffokra, és a könyökömet a térdemre támasztva ültem, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki helyet foglalt mellettem. Pontosabban valakik. Az álompárocska.
Elfordítottam a fejem, majd fölálltam, és elsétáltam előttük, dühös tekintettel figyelve őket.
Nem volt szükségem arra, hogy halljam, miről beszélnek.
Csak ki akartam bírni a napot sírás nélkül.
Nehezen ment.

A fejemben már hétszer kinyírtam Hollyt. Neki és Niallnek nem kéne együtt lenniük -már ha együtt vannak-.
És ezt most nem a féltékenységem miatt gondolom így... Tudom, hogy ez a lány mire képes, és nem akarom, hogy Nivel is azt tegye, amit másokkal. Van egy olyan érzésem, hogy márpedig meg fogja tenni. Eléggé ismerem ahhoz, hogy ezzel tisztában legyek.
Niallel nem csinálhatja ezt. Ha őt bántja. akkor engem is.  Ez a fiú a mindenem, olyan nekem mintha a testvérem lenne, még ha az utóbbi időben nem is beszélünk annyit mint régebben, és ez azért van, mert el van foglalva Hollyval.
Nem mondhatom, hogy nem fáj, mert igenis fáj... Fáj, hogy miatta már alig köszön, alig van velem, és alig szól hozzám. Mintha csak egy idegen lennék számára.
Lehet, hogy az elején be kellett volna vallanom mindent. Leülni vele, és beszélni arról, hogy mit érzek. Ha előbb megbeszélünk mindent, akkor most minden más lenne.
Kezdünk eltávolodni egymástól, és innen tudom, hogy elkéstem.
Szeretném visszaforgatni az időt, hogy figyelmeztessem magamat. Hogy elmondhassam "Hé te idióta. Ne tartsd magadban. Menj oda szépen, és mondj el neki mindent, mert ha később cselekszel, megbánod. Fújd el magad elől a rózsaszín ködöt, amiben élsz, és tedd amit tenned kell. Sietned kell! Nehogy elveszítsd! Hozd helyre! Tedd jóvá! Csak rajtad áll."
Igen... Talán ezt mondanám. De most hiábavaló lenne. Már késő.

Az órák után utolsóként mentem ki a teremből, és elindultam hazafelé.
Nem szóltam senkihez, és nem is köszöntem a velem szemben elhaladóknak, csak lehajtott fejjel ballagtam a csillogó aszfalton.

Az utca sarkához közelítettem, de egyből meg is torpantam, mert olyat láttam, amit nem kellett volna. A kezeim ökölbe szorítottam, a számat egy vonallá préseltem, és alig bírtam levegőt venni. A mellkasom föl-le emelkedett, s elöntött a düh, csalódottsággal vegyítve.
Ennél rosszabb napom nem is lehetett volna.

Megépítettem magam köré a falat, aztán jött Ő, lerombolta, majd el is ment, mint aki ott sem volt.
Soha nem szabadott volna ennyit jelentenie számomra. Nem kellett volna ennyire beleszeretnem. De megtörtént.
Fáj elengednem. Pokolian fáj, mert Ő volt az, aki fényt hozott a sötét napjaimba. Csakis Ő tudja felgyorsítani a szívverésem, már azzal is, hogy létezik.
Egyszerre képes boldoggá, és szomorúvá tenni.
Csak Ő.

Remélem elnyerte a tetszéseteket ez a rész :) 

A kérdésem pedig a következő :

Érdemes lenne csinálnom Facebook-csoportot? Ki lépne be? 

A válaszokat köszönöm :)