06 "Túl fogom élni..."

Sziasztok!

Itt vagyok az új résszel, remélem tetszeni fog nektek! 

Rövidebb lett a szokásosnál, de azért van benne történés :)

Jó olvasást :)

Írjatok véleményt, iratkozzatok fel :)

Puszi: xxC

Visszaírtam neki, hogy csörgessen meg. Pár perc múlva a megszólalt a csengőhangom.
Sietve nyúltam a telefonomért, hogy fogadhassam a hívást. Remegő ujjal elhúztam a zöld ikont, és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Szia Cassie - szólalt meg Niall elsőként. Idegesség és egy kis aggodalom hallatszott mézédes hangján.
- Szia. Baj van?
- Hát igazából lenne valami, amiben a segítségedet szeretném kerni - mondta. Gondolom most megvakarta a tarkóját, és tekintetét a földre szegezte.
- És mi lenne az?
- Beszélgettem ma Hollyval - közölte nyugodtan, bennem pedig megakadt a levegő. Ne, ne, ne! Az nem lehet! - Aranyos lány, és azt hiszem kedvelem - Nem!  Ez nem történhet meg! - Szeretném elhívni sétálni vagy moziba,  de nem tudom, hogyan. Szerinted? - kérdezte.
Abban a percben egy világ omlott össze bennem. Ez volt az, amitől a legjobban féltem, egy igazi rémálom, ami most valóra vált.
Fojtogatott a sírás. Nem bírtam visszatartani. Az első könnycsepp legördült az arcomon, és ezt követte a többi.
Végighallgattam Niall áradozását arról, hogy Holly mennyire szép és csinos. Nekem soha nem mondott ilyet.
Kérdésekkel bombázott, mint például, hogy milyen virágot vegyen, hogy hova vigye. Ez szaggatott darabokra legbelül. Én szerelmes vagyok belé, de ő egy másik lányt készül randira hívni, aki nem én vagyok. Talán ha bevallottam volna neki hogy mit érzek iránta, akkor most nem itt tartanánk.
Elkéstem. Már nem tehetek semmit.
Lenyeltem a könnyeimet és válaszoltam Niall kérdéseire.
- Szerintem vegyél rózsát. Azt minden lány szereti. Vidd el sétálni, vagy egy gyertyafényes vacsorára. Azt biztos romantikusnak tálalja majd - tanácsoltam. A számat összepréselve szorongattam a telefonomat a kezembe, és vártam a választ.
- Nagyon remélem. Köszönöm, Cassie. Jó éjt. Szeretlek.
- Jó éjt Niall - mondtam érzelemmentes hangon, majd bontottam a vonalat.  
Értéktelennek és haszontalannak éreztem magam. Megint túl naiv voltam. Azt hittem, hogy minden jó lesz, de tévedtem. Hogy is lett volna az, amikor nem tettem semmit ennek érdekében? Volt rá alkalmam, hogy mindent bevalljak, de gyáva voltam, és elkéstem.
Az előbb nem mondtam neki, de szeretem. Tűzbe tenném érte a kezem. Számomra az a legfontosabb, hogy boldog legyen. Ha ő nem az, akkor én se.
Annyi mindent köszönhetek neki.
Ha valami bajom volt, meghallgatott.Ha szomorú voltam, átölelt és megvigasztalt.  Ha rossz napom volt, felvidított a baromságaival. Mindent megtett értem.
Ahogy belenézek kék szemeibe, elveszek. Mint egy rozoga hajó a vergődő hullámok között. Talán annak a hajónak egyszer sikerül kikeveredni a tajtékzó tenger fogságából.

A viszonzatlan szerelem körülbelül annyit ér, mint a napsütés amikor már meleg van. Semmit.
Csak epekedek egy olyanért, amit soha nem kaphatok meg. Egy emberért, aki nem tudja mit érzek.
Amikor rám mosolyog, a szívem majd' kiugrik helyéről, annyira boldog,  de ugyanakkor meg is szakad.

Boldog, mert látom, hogy jól van, de megszakad, mert eszembe jut, hogy szerelmes vagyok belé. 

A nevetésébe, a szájába, a szemeibe, a hajába, a vékony lábaiba, minden egyes porcikájába. 

Tökéletes, az apró hibáival együtt.

Igaz, hogy hiába szeretek valakit, aki ezt nem viszonozza. De nem baj. Türelmes vagyok. Nem fog feladni. Inkább tovább ásom magam alatt a gödröt, mert tudom, hogy a legmélyén víz van, ami éltet, és reményt ad.
Egy fiú-lány barátságban mindig van egy gyengébbik fél, aki egy picivel többet érez, mint kellene, és az én vagyok, akaratom ellenére. Nem akartam, hogy így legyen. Én nem akartam beleszeretni. De megtörtént, már nem tudom visszacsinálni. Nem én döntöm el, hogy mit érzek. Ez jön magától. Bárcsak tudnám irányítani.
A telefonomat az asztalomra dobtam, majd a konyhába mentem, ahol a tesómat vettem észre először, aki a pult előtti széken ült, és várt. Gondoltam a vacsorára, mert később apa is felbukkant a spájzból néhány tojással.
Helyet foglaltam Andrew mellett, és a fejemet a pultra hajtottam. Nem volt kedvem semmihez, még étvágyam sem volt ezek után.
Éreztem, hogy valaki böködi a vállamat. Ands volt az. Felemeltem a tekintetem, és várakozóan néztem rá, afféle "Mi van?" nézéssel.
- Hé, mi a baj Cassie? - kérdezte, majd belekortyolt az innivalójába, ami fogalmam sincs mikor, és hogyan került elé.
- Semmi - válaszoltam tömören.
- Annyira tipikus. Lógatod az orrod, könnyes a szemed, és azt mondod, hogy semmi. Na de komolyan. Mi bánt?
A szemem felé nyúltam, és tényleg könnyes volt, Észre sem vettem.
- Igazából elég sok minden. De túl fogom élni.
Andrew megcsóválta a fejét, és a szemembe nézett normális válaszra várva. Ekkor apu visszajött a konyhába, és nekiállt a vacsora készítéséhez.
- Majd elmondom.
- Oké - bólogatott.
Nem akartam vacsorázni, ezért készítettem magamnak egy teát, és azzal ültem vissza a helyemre.
Apa felhúzott szemöldökkel pillantott rám.
- Köszi, de nem vagyok éhes - mondtam, majd elkevertem a poharam alján maradt cukrot.
Csendben ücsörögtem, és kortyoltam az italomat, amíg ők beszélgettek.
Később csalódottan vettem észre, hogy üres a poharam. Letettem a pultra, és a lépcső felé vettem az irányt.
- Hova mész kicsim? - kérdezte apa.
- Csak a szobámba. Szeretnék egyedül lenni.
Felbaktattam a lépcsőn, majd bementem a szobámba, betettem a kedvenc zenéimet, és egy takaróba bugyolálva magam, elfeküdtem az ágyamon. Legszívesebben kifutottam volna a világból. El akartam rohanni egy olyan helyre, ahol minden szép, és egyszerű. Ahol boldog lehetek.
Gyűlölöm az embereket. Tönkretesznek.
Elegem van.