03. "Bárcsak így lenne"

Sziasztok! :)

Késtem egy napot, de nem volt ihletem, és még így is elég lapos lett ez a rész.

Remélem azért valakinek tetszik.

Jó olvasást :)
Írjatok véleményt :)

xxCassie

Egyre csak közeledett felém, és bennem vegyes érzelmek játszódtak le. Izgultam, és kíváncsi voltam arra, hogy mi lesz. De féltem is. Rettentően féltem. megijedtem valamitől, amit nem tudok megmagyarázni.
Gondolkodásomat hirtelen megszakította valami.
Niall magához húzott, majd puszit nyomott az arcom bal oldalára. Lányos zavaromban összepréseltem ajkaim, s lehajtott fejjel elmosolyodtam.
Bebizonyította nekem, hogy nem hazudott semmiben, és komolyan gondolta, amit mondott. Most már még jobban megbízok benne, mint eddig. Bármit képes lennék elhinni neki, csak egy szavába kerülne. Soha nem akarom, hogy haragban legyünk vagy összevesszünk. Ez a legrosszabb rémálmom. Nem akarom őt elveszíteni. Még ennek a gondolatától is görcsbe rándul a gyomrom. Fogalmam sincs, mi lenne velem nélküle. Ő az egyetlen, aki megért, -persze Isa után- és érdekli, hogy mi van velem. Más ezt nem teszi meg.
Még mindig a padon ücsörögtünk egymás mellett, és a tavat bámultuk.
- Niall, arra gondolsz amire én?
- Igen, arra. Éhes vagyok - mondta, majd megfogta a hasát. - Menjünk el valami kajáért.
- Pékség?
- Tökéletes.
Megragadta a kezemet, majd maga mellé húzott. Továbbra sem engedett el, így mentünk végig az utcán.
Azoknak, akik szembe jöttek velünk, félreérthető lehetett a helyzetünk, de ez egyikünket sem zavarta. Egy idős néni még meg is jegyezte nekünk,hogy aranyos pár vagyunk, de elmagyaráztuk neki, hogy ez nem így van. A hölgy csak legyintett egyet, és nevetve tovább ballagott, én pedig azt gondoltam: Bárcsak így lenne.
A járdán sétáltunk egymás kezét szorongatva, majd a célunkhoz értünk. Amint bementünk, megcsapott a friss sütemények és zsemlék illata. Nem voltak túl sokan, csak ketten voltak előttünk.
Niall elengedte a kezemet, s a pultos felé fordult.
- Kettő pizzás párnát kérnék - nézett rám. - Te?
- Öhm... Talán egy kakaós csigát.
A lány becsomagolta, amiket kértünk, aztán flegmán elmondta a fizetendő összeget.
Nialler elővette a pénztárcáját, és én is az enyémért nyúltam, de megfogta a karomat.
- Hagyd csak.
Odaadta a megfelelő mennyiségű pénzt, utána kimentünk.

Elindultunk egy másik irányba, egy mező felé, közben a -még meleg- péksütijeinket ettük.
- Nem kellett volna kifizetned az enyémet is - mérgelődtem.
- Ahj, ne akadj fenn ezen - mosolygott rám. - Ez volt a minimum.
- De... Akkor is.
- Ne durcáskodj. Inkább gyere utánam.
- Miért jöttünk ide? - kérdeztem.
- Azt akarom megmutatni.
Niall után lépkedtem, és a lábam elé néztem, hogy még véletlenül se taknyoljak el semmiben. A talaj néhol köves volt, máshol magas fű és gaz fedte.
Csendben kullogtam utána, és a tájat csodáltam. Gyönyörű helyen voltunk. A távolban hegyek voltak, fenyvesekkel körbeölelve. Az égen egyetlen egy magányos felhő árválkodott. Elég érdekes látványt nyújtott, ezért előkaptam a telefonom, és lőttem pár képet, majd tovább sétáltam.
Később egy erdős részre értünk, ahol kellemesen hűvös volt.
Beljebb haladva egy kicsi patakhoz értünk, amihez egy mini "vízesés" társult, s fátyolszerűen csobogott lefelé.
Niall itt állt meg, és leült a víz mellé, majd megpaskolta maga mellett a füvet, szóval elhelyezkedtem én is.

Csak ücsörögtünk, és élveztük egymás társaságát. Valamiért nem volt mit mondanunk egymásnak, és ez egyszerre volt furcsa, és zavarba ejtő. Nekem lett volna mit mondanom, de annak még nincs itt az ideje.

Rengeteg gondolat cikázott át a fejemben. Például az, hogy Ő vajon mit gondol rólam? Tudna úgy érezni mint én? 

De többek között az, hogy mennyire szeretem. Kimondhatatlanul, leírhatatlanul, és viszonzatlanul. Az utóbbihoz csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy ilyen az én 'szerencsém'.

Mindenki rohadtul örül a rohadt boldog életének, s itt vagyok én, akinek soha, semmi sem sikerül. 

Csalódások, vesztések, gúnyolások tömege zúdult rám az elmúlt 6 évben. 

Az anyukám lelépett, most 2 gyereke van rajtam és a tesómon kívül. A nagymamám, aki anyám helyett anyám volt, aki minden nap hajnalba kelt, hogy el tudja nekünk készíteni a reggelit, elintézni a dolgainkat, két éve már nincs velünk. Agyérgörcsben meghalt. A hiánya kiégette a lelkemet. Rengeteg mindent köszönhetek neki, és az önzetlen szeretetének.

Aztán ott vannak még a veszekedések a barátnőmmel, és a sorozatos depressziók, a szorongások, amik egy idő után a mindennapjaim részévé váltak.

Felálltam a földről, majd leporoltam a nadrágomat. Niall is így tett és elindult kifelé az erdőből, én pedig mentem utána. Újra átbaktattunk a hatalmas füvön, és a gazokon.
A Nap már lassan nyugovóra készült térni, és fényével rózsaszínné varázsolta az égboltot, ami csodálatos látványt nyújtott.

Amikor befordultunk az utcánkba, megálltunk a sarkon. 

Ni lehajolt valamiért, és a háta mögé tette a kezeit.

- Csukd be a szemed - nézett rám. Azt tettem, amit kért. 

Éreztem, hogy megemelte a hajamat, és a fülem mögé tett valamit.

Kinyitottam a szememet, aztán megtapogattam a fejem bal oldalát. Egy aprócska virág volt.

Pirulva felé fordultam, mire ő szorosan magához húzott.

- Örülök, hogy láthattalak.

- Én is, nagyon - motyogtam a vállába.

- Gyorsan elment az idő. Kezd sötétedni.

- Tényleg - néztem körbe. 

- A suliban találkozunk. Szia, Cassie.

Egyszerűen imádom az ő szájából hallani a nevem.

Pár másodpercig még öleltem, majd elköszöntem tőle.

- Szia Niall.

A halvány fényekben úszó aszfalton ballagtam hazáig, és előidéztem az összes szép dolgot az életemben, amiből valljuk be, nincs olyan sok.

Aztán visszagondoltam a mai nap pillanataira, s akaratlanul is mosolyra húztam a számat. 

Rengeteg ilyen emléket szeretnék még. De nem akárkitől. Tőle.

Otthon lerúgtam magamról a cipőmet, és megcéloztam a nappalit, ahol a nevelőanyám ült a kanapén.
Felém fordult, és vigyorogva üdvözölt.
- Szia kicsim. Merre jártál? - érdeklődött.
- Niallel voltam.
- Ó, az a szöszi fiú, akivel annyira jóba vagy?
- Igen, ő az - bólintottam egy aprót, majd lányos zavaromban lehajtottam a fejem.
- Gondoltam.
És, igen, őt tekintem az igazi anyukámnak, mert rengeteget segít nekem, és bármit elmondhatok neki. Teljesen megbízom benne.
A rövid beszélgetés után felmentem a szobámba. Levettem a polcról az emlékdobozom, és egyenlőre letettem az íróasztalomra. Kinyomtattam a ma készült képeimet, amiket a tükröm szélére tettem. Kiszedtem a virágot a hajamból, s azt is lefotóztam, majd ugyanúgy bántam vele, mint a többivel, aztán a dobozkámba raktam.
Megfürödtem, fogat mostam, utána pedig ledőltem az ágyamra. Csak is a mai napon járt az eszem.
A puszi, a kézfogás, az ölelések, belevésődtek az elmém minden egyes pontjába, úgy, hogy soha de soha nem tudnám elfelejteni, de nem is szeretném. Egy pillanatra elfelejtettem a gondokat, és a mának éltem. Egy pillanatra.