Prológus

Sziasztok! 

Itt is van a prológus! Jó olvasást :)

Ismered azt az érzést, amikor nem viszonozzák az érzelmeid? Nem? Hát én igen.
Életem egyik legeslegrosszabb időszakát próbálom átvészelni, sikertelenül. Néha visszakívánom azokat a napokat, amikor kislány voltam, és önfeledten játszottam a plüsseimmel, meg beszélgettem a barátaimmal az oviban, nem törődtem azzal, hogy hogy nézek ki, vagy milyen ruhákat hordok. Nem érdekelt, mert boldog voltam. De az emberek változnak.

Eltelnek az évek, nagyobbak lesznek, és már tudnak észszerűen gondolkodni. Foglalkozni kezdenek a kinézetükkel és a körülöttük történő dolgokkal. De hogy ezzel mi a gond? Még semmi. Viszont amikor már érdeklődnek a másik iránt, akkor elkezdődnek a problémák. Mindenáron meg akarnak felelni annak a személynek, és ha ez nem sikerül, összeomlanak. Ez már nem olyan csalódás, mint amikor régen elvette tőled a kistestvéred a játékodat. Ez teljesen más érzés. Mintha kifacsarnák a lelkedet, összenyomkodnák és darabokra tépnék, hagyva, hogy felkapja a szél és elfújja, mintha sosem lett volna.

Rossz érzés, mert te időt szántál arra az illetőre. Ha azt kérdezik, mi a legértékesebb ajándék, amit valakinek adhatunk, az az idő. Azt a sok percet, és órát már nem kaphatod vissza. 

És ha olyan valakinek adod a szabad perceid, akinek nem kellett volna, akkor mi van? Hát ez egyértelmű. Megbánod, mert egy ilyen személyre pazaroltad.

Ám de van itt még valami, amiről beszélni kell. A szerelem.

Ez egy összetett érzelem. Valamikor úgy érzed, a fellegekben jársz és boldog vagy, de ez az érzés csalódást és fájdalmakat is okozhat neked. Erre milyen példát tudok felmutatni? Hát többet is lehetne, de inkább azt mondom, amin szinte mindenki keresztül megy, és szétporlasztja a lelkét: a viszonzatlan szerelem. Talán ez a legrosszabb. Olyan, mint hajóra várni a reptéren. Lehetetlen... Vágysz rá, de tudod, hogy nem lehet a tiéd. Egyszerűen elérhetetlenné válik. Változtatnál rajta, de ez képtelenség. El kell fogadnod a helyzetet. Mást nem nagyon tudsz tenni, és ez felemészt. Mintha mozdulnál, de nem lehet. Legszívesebben te lennél az, aki fogja a kezét, és vigasztalja, de tudod, hogy ez nem lehetséges.

Én is így vagyok ezzel...

Talán soha nem leszek az a kéz, amibe a szívét teszi... Vagy a kar, ami megtartja, ha szeretné... Pedig mi nem akarnánk olyanok lenni, mint ők... A baj az, hogy mindenki el akarja rabolni tőlem...

Csak szeretném, ha szeretne. De ő nem veszi észre, hogy miatta szenvedek. Úgy néz ki, az én lelkem apró darabjait már elfújta a szél, méghozzá jó messzire tőlem.

És hogy mit fogok csinálni, ha valaki kérdezi, mi a baj?

Beleröhögök az arcába, villantok felé egy szép, erőltetett mosolyt, és azt mondom: Jól vagyok.

Ugyan már... Ez a két szó a legnagyobb hazugság, amit valaki kimondhat. De ha elhiszik, akkor már nincs mit mondanom.

Csak egy hamis mosoly, és mindenki azt gondolja, hogy boldog vagyok, de ez csak egy álca. Nehéz úgy nevetni, hogy közben belül minden egyes nap darabokra törsz, de nem szabad, hogy sírni lássanak. Erősnek kell mutatni magad, még akkor is, ha szíved szerint kifutnál a világból, vagy elvonulnál egy sarokba bőgni, oda, ahol bátran kimutathatod mit érzel, mert senki sem lát, és szakíthatsz a gondokkal. Csak te és a sírástól hangos szoba.