14. "Ígérj meg nekem valamit"

Sziasztok

Újra itt vagyok egy a szokásosnál rövidebb, de annál izgalmasabb résszel.

Ne haragudjatok a pár napos csúszásért, csak megy még az utolsó pillanatokban is az év végi hajtás. 

Remélem, hogy elnyeri majd a tetszésetek ez a rövidke rész is:)

Jó olvasást!

Feszengve ültem a székemben, és még mindig éreztem magamon Isa haragos pillantását. Szemei szikrákat szórtak, és úgy nézett rám, mintha gyilkosságot követtem volna el. Éppen szólásra nyitottam a számat, amikor lepisszegett, és közölte, hogy hagyjam békén, majd felállt, és a leghátsó padokhoz vitte a cuccát, s leült. Pár pillanatig a helyemen maradtam, de aztán gondolkodás nélkül helyezkedtem el Niall mellett, aki kérdőn fürkészte az arcom, és próbálta elkapni a tekintetem. Szemeiben még mindig láttam a szomorúságot, de nem mertem rákérdezni, hogy mi történt. Féltem, hogy velem van baja. Tartottam attól, hogy megbántottam valamivel, akaratom ellenére. Így is felemésztett a bűntudat Isa miatt, az már sok lett volna a lelkemnek, ha Niall is haragudna valamiért. Muszáj lesz beszélnem mindkettőjükkel.
Néha elgondolkodom azon is, hogy Ni csak azért van velem, hogy elfelejtse Hollyt, hogy csak egy eszköz vagyok ahhoz, hogy teljesen kiverje őt a fejéből, mert biztos, hogy néha még azért gondol rá, és ez egy picit megfojtja a lelkemet.
Gondolatmenetemet félbeszakítva újra ránéztem. Fejét visszatette a padra, és némán ült mellettem, egy árva szót nem szólt hozzám, ami kissé aggasztott. Nem szokott így viselkedni.
Körülbelül öt perc volt csak vissza az órából, de én nem bírtam már várni. Olyan érzésem volt, mintha ezer éve várakoznék.
Az idő leteltét a csengőszó jelezte. Végre.
Ezen a napon még végigültünk négy tanórát, és hazafelé igyekeztünk. Isa bevágott elém, és elfutott, vissza se nézve rám.
Niall az aulában ácsorgott, az érkezésemre várva. Éppen indultam volna felé, amikor a tanárnő megállított, s közölte velem, hogy átgondolta  a dolgokat, és hogy mégsem beszélne velem.
Miután elment, a barátom felé lépkedtem. Mikor mellé értem, elkapta a kezem, és maga után húzva vezetett ki az épületből, hazafelé véve az irányt.
Út közben sem szólalt meg, csak csendesen lépkedett mellettem. A feszültség szinte tapintható volt.
Néhány percnyi sétálás után a kereszteződéshez értünk, ahonnan általában már külön szoktunk menni, de nem engedte el a kezemet.
Nem sokkal később odaértünk Niallékhez. Még mindig fogta a kezem, és az emeletre vonszolt maga után. Kinyitotta a szobája ajtaját, becsukta mögöttem, majd olyan hirtelen a falnak nyomott, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Egy pillanatra a egymás szemébe néztünk. Láttam benne a szomorúságot és a fájdalmat.
Közelebb húzott magához, és olyan szorosan ölelt, mintha csak azt hinné, hogy elmenekülök előle. A  vállamra hajtotta a fejét, és nagy levegőket vett. Nyugtatásképp simogatni kezdtem a hátát, és hagytam, hogy még ennél is jobban öleljen, mert bár nem mondta ki, tudtam hogy most szüksége van rám.
- Niall - szólítottam meg halkan, mire rám emelte tekintetét.-   Mi történt?
Elengedte a derekam, és leült az ágyra, én pedig elhelyezkedtem mellette, és kék szemeit kerestem.
Zavartan túrt bele szőke hajába, és felém fordulva próbált válaszolni nekem, de látszólag nehezére esett, s inkább a padlót kezdte nézegetni, de én még mindig Őt fürkésztem, és vártam.
- Nem szeretnék róla beszélni - jelentette ki búsan.
- Biztos? - kérdeztem
- Igen.
- És... - kezdtem - Tudok valahogy segíteni?
- Ígérj meg nekem valamit - fogta meg a kezem.
- Mit?
- Ígérd meg, hogy nem hagysz magamra soha. Ígérd meg, hogy mindig mellettem állsz, hogy számíthatok majd rád.
- Hiszen ez eddig is így volt - mosolyodtam el halványan.
- De szeretném, hogy így is legyen. Szóval ígérd meg.
- Megígérem Nialler - mondtam, majd megöleltem.
- Hívhatnál így gyakrabban is. Tetszik - motyogta a pólómba, mire felnevettem, és eltoltam magamtól.
- Amúgy... Nem fogod elmondani, hogy mi a baj, igaz? - néztem rá kérdőn.
Összepréselte ajkait, és újra zavarba jött.
- Megértem, ha nem szeretnéd. Csak ez nekem így olyan érzés, mintha nem bíznál bennem, és próbálom nem azt hinni, hogy én tettem valami rosszat ellened, mert ha így van, akkor meg tudnánk beszélni, vagy fogalmam sincs. Folyamatosan bűntudatom van, és... - hadartam el mindazt, ami nyomta a lelkem, s mielőtt befejeztem volna az utolsó mondatomat, magához rántott, és lágyan megcsókolt.
Miután elváltunk egymástól, rám vetette pillantását, én pedig az előre söpörtem a hajam, leplezve ezzel az arcomat.
Ismételten felém fordult, és hátratűrte a tincseket, én pedig kerek, bociszemekkel néztem rá.
- Te nem tettél semmit. Legalábbis remélem, hogy nem - mondta, majd halványan elmosolyodott. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy hatalmas kő esett le a szívemről, de egy kis nyugtalanság is volt bennem.
- Ezt hogy érted? Mármint azt, hogy reméled? - döbbentem meg. - Na jó, ezt már nem bírom. Kérlek, mondd el, hogy mi történt.
Niall mély levegőt véve tekintett rám, mintha csak erőt gyűjtene egy nagy feladat előtt. Valószínűleg ez így is volt.
- Nem kéne elmondanom.
- Miért? - kérdeztem meglepődve.
- Egyrészt azért, mert nem akarlak terhelni a gondjaimmal. Másrészt meg azért, mert ez rád is hatással lenne, és nem akarom, hogy szenvedj.
- Ezzel csak azt érted el, hogy mégjobban érdekeljen a dolog - fontam össze magam előtt a karomat.
Néhány percnyi filózás, és kínos csend után megszólalt mézédes hangján
- Nem is tudom... Tényleg nem kéne - fújta ki a levegőt. - A te érdekedben - tette hozzá.
- Ha nem mondod el, akkor nem tudok segíteni.
- Na jó. Kezdem az elején - pillantott rám. - Azt hiszem három nappal ezelőtt apukád átjött, és beszélt anyával. Mondott neki pár dolgot rólam, amik egyáltalán nem voltak igazak. Miután elment, anyu megkérdezte tőlem, hogy igaz-e. Akkor még nem tudtam, miről van szó. Aztán elmondta. Természetesen letagadtam, mert nem értettem, hogy miért kérdezi. Utána pedig leszidott, és azt mondta, hogy hazug vagyok, és semmirekellő - fejezte be.
- Miket mondott rólad apa?
- Hogy azt hajtogattad neki, hogy bántalak fizikailag, hogy rossz ember vagyok, és hogy verekedtem - hajtotta le a fejét.
- Niall, én esküszöm, hogy nem mondtam semmi ilyesmit. Jézusom - temettem a kezem közé arcomat.
- Hiszek neked. De anya nekem nem. Összevesztünk.
- Sajnálom.
- Mit? Nem a te hibád.
- Azt, amit apa tett. Beszélek majd vele - jelentettem ki, mire bólintott. - Köszönöm, hogy elmondtad. Már van okom haragudni apámra.
- Ne haragudj, hogy először nem mondtam. Csak féltem a reakciódtól.
- Nem baj. Viszont most megyek. Sokmindent el kell intéznem - sóhajtottam.
Niall felállt, és puszit nyomott a szám szélére. Elköszöntem tőle, és baktattam hazafelé.
Egész úton csak azon járt az eszem, hogy ez mégis mire volt jó neki? Miért kellett ezt tennie? Tönkre akar tenni. De nem fog, nem is tudna. Túl erős vagyok ahhoz.
Az egészben az a legrosszabb, hogy nem csak engem bántott meg. Ni miatta veszett össze az anyjával.
Plusz még itt van az Isas dolog. Megharagudott rám, mert nem szóltam neki a Niallel kapcsolatos dolgokról. Még én magam sem vagyok biztos semmiben. Lehet, hogy pár nap alatt kialszik a tűz, de az is megeshet, hogy csak mégnagyobb lángra lobban. Olyan ez, mint az időjárás. Az ember ezt nem tudhatja mindig teljesen pontosan megtudni, hogy mi lesz.
Rengeteg gondolat végigfutott a fejemben, de ezek nem hagyták el a számat. Próbáltam megfogalmazni magamban mindazt, amit mondani szerettem volna apámnak, és ez később sorra is került.
Félve lépkedtem a bejáratiajtó elé. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és bementem. Ledobtam a táskám a cipősszrkrény mellé, aztán megálltam ott, ahol voltam.
A konyhából apukám üdvözölt széles mosollyal az arcán. Akkor még nem sejtette, hogy tudok mindent.
Ahogy rám nézett, legörbült az arcáról a vigyor, és meglepetten pillantott rám.
- Cassie. Mi történt? - kérdezte ledöbbenve.
- Te történtél. Hogy tehetted ezt? Miért? Mit tettem ellened? - bombáztam meg kérdéseimmel, majd letöröltem a könnycseppet, ami éppen utat tört magának.  Szomorú voltam, csalódott, és dühös. S hiába próbaltam tartani magam, nem sikerült.
Elegem volt.

Heyho

Ismét itt vagyok. 

Ne felejtsétek el megírni a véleményeteket.

Nektek csak pár perc, nekem viszont hatalmas boldogságot jelent.

Remélem, hogy nem csalódtatok bennem.

Nagy ölelés mindenkinek, akit türelmesen kivárta a részt

xoxo C.